Ipolyi Arnold, Magyar Műemlékek, 1859

Egyház-Gellye (Pozsony várm.). Okiratilag először találom 1253-ban említve (Bartal, Comment. II. Mant. XVII.1303. Cod. Dipl. Vin. 1. 150.). A XV-dik században külön kerület vagy járás főhelyéül neveztetik: Gellye vidék, Sedes Gelle (1. Bartal i. h. XLIV. és köv.). Egy 1320-diki okirat már, valószínűleg régibb és tekintélyesebb egyházának adományozásáról tanúskodik (eredetije az itteni plébánia levéltárában). Ugyan ezen évben egy más okirat (Cod. Dipl. VIII.2. 576.) plébánosát is nevezi, ki egyszersmind pozsonyi kanonok volt. E szerint régi plébániája egyaránt a pázmányi Jegyzékben (Péterffy i. h. 271.), valamint az 1390-dik okirat ezen vidéki plébániai közt előjön (mert nyilván ezt kell keresni az ott hibásan megjelenő Gelyce alatt, 1. Cod. Dipl. X. 8. 313.). Jelenben fönnálló plébániai egyháza minden tekintetben Csallóköz egyik legjelentékenyebb építészeti műemléke. Rajta egyaránt még eredeti, határozottan román, valamint már kifejlett gót építészeti idomok észrevehetők. Keletkezése azért ha nem két különböző építészeti műidőszakba, úgy valószínűleg legalább az átmeneti ízlés (Transennalstyl) korszakába helyezendő. De eltekintve ezen nevezetességétől, már magában is arányteljesebb alakja előnyösen tér el Csallóköz többnyire esetlen és aránytalan kis gót egyházai alakjától.

Nyugati homlokzatát magas és az egész egyház szélességével egyarányos két tornyú alkotvány képezi. A tornyok négyszögből a nyolcoldalú alacsonyabb gúlacsúcsba mennek át, melyet négy szögletén a hasonlón alakított négy kisebb tornyocska vesz körül. A homlokzat egész széltében, mintegy az első emeletet jelölve, a félkörívű párkányzatmű (Rundbogen-Friesgesims), a román ízlés ezen kiváló sajátsága cs ismertető jele vonul át. Mi tehát kétségtelenül a templom ezen része román műépítészeti elemeire figyelmeztethet, különösen pedig a román műkorszak hanyatlására s az átmeneti kezdetére, midőn t. i. a félkörív-párkányzatmű különféle alakzatban és helyzetben alkalmaztatott. Félre ismerhetlen egyébkint az egész homlokzat román idomú alakítása is (II. Tábl. 2. ábra), miben, valamint a félkör ívű párkányzatmű hasonló alkalmazásában észrevehetőleg hasonlít a lébényi román ízlésű egyház homlokzatának ezen részleteihez (lásd képét közölve, Jahrbuch der Central-Commiss. 1856. 108. lap.). Csak hogy emlékünkön a félkörívű párkányzatmű a két tornyot összekötő homlokfalon is átvonul, míg ez a lébényin jelenleg nem az eset. Ellenben itt az egykori egyházkapuzat (portale), mely kétségtelenül eredetileg ezen homlokfalba helyezve volt, jelenleg hiányzik; mert a mostani kis ajtót, mely helyén áll, alig lehet másnak venni, mint az itt létezett szokásos román díszportálé némi maradványának, mely valószínűleg-amaz ékítményei leromlása által, később a befalazásban meghagyatott. A toronyablakok is nagyobbára kivetkőzték román eredeti alakjukat; ámbár még itt is, hasonlón a lébényi román egyházhoz, az egykori portálé fölött állott kis kerek ablak az eredeti réginek maradványa lehet. A közép homlokfal jelenleg vízirányosan, laposan végződik. A tornyok szögletein előszökő szegélyező falvonalak (Ecklisenen), miképp azokat már a román építészet is használta, alulról, a mostani később oda helyezett esetlen két kis támfal fölött kezdődve, egészen fölfelé futnak, miglen igen megfelelő szervezetes alakítással, mindenfelől a kis oldaltornyocskákba mennek át.

A többi egyház ellenben eltérőleg a homlokzattól, határozott gót ízlésben épült; ámbár még ezen is, újításai s átalakításai mellett, részint az átmeneti, részint a kora-gót ízlés némely nyomai félreismerhetlenek; s nyilván arra látszanak utalni, hogy ezen része is folytatólag a torony régibb román korszaki keletkeztével, mely talán mintegy a XIII-dik század első felébe eshetik, a többi a XIV-dik század első felében épülhetett volna. így veszem az átmenetikor jelzőiül azon féloszlopszálak, vagy inkább támtövek (Pfeilerschaft) fejezetét (Capital), melyekre a szentély ívezetének gerincei lefutnak. Ezen oszlopfőkön ugyanis a román s átmeneti ízlés sajátságos tekert levél ékezetét (gerolltes Blattornament, in Doppelumreichung mit abgeneigten Knospen und Stengeln), kétszeresen körülfutó bimbószem alakzattal találom, amennyire ez itt-ott még a számtalanszori meszelés kérge alól az avatott szemre nézve kivehető. Egyébkint a lefelé nyúló tövek a szentély oldalfalának közepén egyszerűen, mintegy letörve végződnek (abgebrochen, abgefasst). A szentély eredeti boltozata is kereszt- és vál- igen nyomott csúcsívekkel — melyek, mint már figyelmeztettem, épen úgy lehetnek a késő mint a kora-gót ízlés nyomai — csak részben maradt épen; gerincezete szinte meglehetősen erősen vájt horonyokkal és kidűlő hengerekkel (Wulst) meg lemezekkel alakíttatott. A hajó régi ívezetét félkörívíű újabb boltozat váltá fel. Itt-ott meg a vállkövek (consolen) nyoma is látható. A többi részletekben a gót idom túlnyomólag nyilatkozik. Így a szentélyt a hajótól elválasztó úgy nevezett diadalív (Triumphbogen) teljesen kifejlett csúcsívvel alakúit. Hasonlón a nyolcszögből, rendesen, három oldalúlag záródó szentély keskeny hosszas csúcsívű ablakai, melyek hasonlók az igen hegyes úgy nevezett gerelyívhez (Lancetbogen) mint az angol gótika sajátja. Belső díszművük (Masswerk) már szinte nagyobbára kitört.

Ezen határozott gót idomú részletekhez tartozik a már is késő-gót ízlésben alakított szentségház, vagy sajátlag tornyocska*), mely Csallóközben páratlanul áll s hazánkban is, kivéve a remek kassait és még egy – kettőt, már ritkítja párját. (Lásd ide mellékelt rajzát II. Táb. 3. sz. alatti ábra). Az evangéliumi oldalon, szokott helyezetben, mintegy 3 egész 4 ölnyi magasságban emelkedik, hátsó részével a falhoz építve; anyaga vörhönyes homokkőből áll. Faragványai ugyan nagyobbára a késő-gót ízlés idomait tanúsítják, de egyes részeiben még a gót ízlés j o b b alakzataival s ékezetével díszeskedik; ámbár az idő foga már ezeket is kicsorbítá.

Alúl mintegy a falból kiszökő vállkőröl (Console) emelkedik, mely mellképben, koronázott király alakját mutatja. Ezen áll a négyszögű toronyalakú alkotmány, mely elöl vasrácsos ajtóval nyílik és a sajátlagi szentséghajlékot képezi. Mind kétfelöl féloszlopok emelkednek a párkányzatig, hol az oszlopokon fölül úgy nevezett fialák, oldaltámszerű tornyocskák nölnek ki, míg a középső homlokzatot csúcsmű (Giebelwerk) díszíti, melynek közterét a háromlevelű ív és díszmű tölti be, míg szegélyein (Kanten) kis teke díszítményt (Bosse, Krabbe, levélcsomó), hegyén pedig a szokott rózsát vagy keresztvirágot viseli. A csúcsmű megett álló mintegy másik emelet hármaslevélívű ablaknyílásokat mutat, valamint a következő kisebb is, mely fölül mint egy kúpszerű boltozattal végződik. Ennek tetőzetén emelkedik ismét egy vékonyabb karcsú nyolcoldalú toronyka, az előbbiekhez hasonló, csakhogy még kifejezettebb hármaslevelű ívű ablakféle díszítményekkel, melyek közeit szögletekre helyezett sajátságos alakú, mintegy kivájt támfalak veszik körül, nyilván a késő-gót idom egyik ízetlenebb alakítása, felső részök azonban szinte fialaszerűleg alakúl. Ezen nyolcszögű toronyka fölött emelkedik végre a nyolcoldalú gúlacsúcsfödözet, szögletein kis tekedíszítménnyel sűrűn megrakva, s hegyén az elvásott s megrongált nagy keresztvirággal végződve.

Ezen szentségházzal átellenben álló oldalfalon ismét hasonlón bevájva alkalmazott s átívezett ülőhelyek láthatók mint Csütörtökön, csakhogy itt az egymás mellé helyezett kettős ívnyílás közepén oszloppal köttetik össze. A plébánia emlékiratai szerint, ezek egykori káptalani karszékek volnának azon időből, midőn a győri káptalan háborús időkben ideiglenesen itt székelt. Ezen tényről nincs tudomásom; ellenben a f. i. 1320-diki okirat pozsonyi kanonokot nevez a hely plébánosául. Mindenesetre nevezetes azonban, a már föntebb megjegyzett körülmény, hogy épen Csallóköz ezen kéttornyú egyházainál jön elő, mint itt úgy Csötörtökön is, a bennök székelt káptalanról szóló hagyomány; mi által csak igazolva volna azon egyházi s egyházépítészi szabály, hogy a román s gót időszakban csak a káptalani és székesegyházak épülhettek két és több toronynyal.

Eltekintve ettől egyházunk s a csötörtöki közt feltűnő még azon hasonlat is, hogy mind a kettőnek épen toronyhomlokzatán jönnek elő régibb román műkori részletei; sőt tornyaiknak sokoldalú gúlacsúcstetőzetét is mindkét helyütt tetemesen alacsonyabban alakítva látjuk, mint ez közönségesen a gót gúlacsúcsnál előjön; nyilván hogy ez is még román kori alakítás lehet. Ez már mind a két helyütt némileg arra utalhatna, hogy talán ezek építése a homlokzattal és toronnyal kezdődött, mint a mely még előbbi műkorszak műve. Mi azonban nyilván az egyházi szabály és szokás ellen volna, miután a liturgiai archaeológiából egyaránt, mint számos adatolt példákból ismeretes, hogy az egyházépítés mindenkor a szentély- vagy karhellyel vette kezdetét; s e szerint épen az ellenkező esetnek lehetne helye: hogy a gyakran századokon át épülő nagyobb egyházak szentélye régibb, hajója és tornyozata pedig újabb ízlésben keletkezett. S úgy is van; de épen ezen esetnél fogva megfordítva is állhat. Hogy t. i. az újon építéseknél és átalakításoknál a szentélynél kezdve az építést, ez újabb ízlésben alakúlt, míg a hajó vagy csak a költségesebb s még is nem annyira lényegesen szükségelt tornyok, régibb ízlésben a mint állottak fönhagyattak **).

Egyházunk mértékarányai a következők:

A szentély hossza belső világában 35′, 6″, szélessége 19y.

A hajó hossza 44′, 6″, szélessége 25′, .3″.

Külsején a támfalak többnyire épen maradtak és háromszor tagozvák. A hajó, mint érintém, teljesen átalakíttatott. Szinte későbbi, XVII-dik századi bútorzata s eszközei közt egy régibb keresztelő medence maradt meg: egy darab homokkőből vájva, mélysége 3, átmérője 2″. Hasonlón egy régibb szentelt víztartója, nyolcszögű faragott kőmedence, hasonló nyolcoldalú oszlopra helyezve. Egy másik, szorgosabban dolgozott, már újabb renaissance idomokat tüntet elő. A föltűnő egy-két falfülke valószínűleg még a régi szentolajszekrények, úgy nevezett Scriniumok (Credenz) maradványai, minőkkel még máshol is alább találkozunk, és melyeket majd határozottabb jelenségeiknél fogok bővebb figyelembe venni.

A közönséges oltárképeken kívül föltűnő még szinte néhány régibb XVII-dik századi festmény, nem annyira műbecsüknél fogva, mint a mit előállításaik s ex voto feliratuk inkább történeti tekintetben érdekeset bennük gyaníttatnak. Így egyiken valamely nevezetesebb eseményre vonatkozó ezen rejtelmes fölírat áll: 1692 ex voto et Transilvaniae 1619.

Legrégibb harangján ezen fölirat olvasható: Balthasar Herold hat mich gössen Aus feuer und liiez hin ich gelosen. In Pressburg Anno 1648. (talán geflossen vagy geloschen-nek kellene az utóbbi helyett állni). A nevezetesebb harangöntők között ismeretesebb a XVII-dik század másik felében Herold András nürnbergi harangöntő (lásd Otto Glockenkunde 49. Később Drezdában is folytatta mesterségét, lásd Chronolog. Glockengiesser-Reihe. Organ f. christl. Kunst. 1858.212.1.); valószínű, hogy Herold Boldizsár ennek testvére vagy csak rokona lehetett, miután ismeretes, hogy a középkorban bizonyos mesterségek, melyek gyakorlata némi ismeretlenebb s titokban tartott fogásokat kívánt, többnyire egyes családokban ivadékról ivadékra szálltak. Olyan volt a harangöntés is kitünőleg, s ilyen lehetett a Herold-család, melyből való volt Boldizsár. A családnak, mint ezen föliratból látjuk, tehát nem csak, mint eddig ismeretes volt, Nürnbergben a XVII-dik század második felében létezett öntödéje, de már előbb a nevezett század első felében Pozsonyban is, melyből a gellyei harang, mint felirata tanúsítja, kikerült.

Megemlítendő még egy síremlék a szentély belső éjszaki oldalfalába a szentségházon alul helyezve. Alakjára nézve hasonló vörös márványból készült oszlopos és párkányzatos mű, mint Mérei csötörtöki fentebb leírt emléke, csakhogy ez egyszerűbben és domborműfaragványok nélkül alakíttatott; az oszlopok közé helyezett fehér márvány főlapon a következő fölirat áll:

Nascimur et morimur. D. O. M. (Deo Optimo Maximo) Monumentum hoc dilectissimae suae consorti Susannae Mórócz de Beketfalva, in hac gelida marmoris brevitate hospitanti Generosus Dominus Joannes Törös S. С. A. Majestatis Aulae Familiaris, Nob. praed. Sedium de Vajka et Érseklél Palatínus. Eminentissimi Principis ас Cardinalis Pázmány etc. Cancellarius moestus posuit. A. D. MDCXXXIII. ***).

A domborműn kivésett címer, függőlegesen kétfelé osztott vértet mutat, melynek jobboldali mezején négy hárántos szelemen, a baloldalin pedig hármas halmon álló daru látható, nyaka nyíllal van keresztüllőve, fölemelt lábában pedig követ tart. A sisak fölött az utóbbi ismétlődik. Teöreös-család címere.

*) Ismeretes hogy az úgy nevezett tabernaculum azelőtt nem állott az oltáron; a legrégibb korban ugyan az oltár fölött voltak elhelyezve a többnyire függő ciboriumok, később az oltár éjszaki részén, falba helyezett egyszerűbb fülkék alkalmaztattak nagyobbára már a gót korszakban, minő számos előjön még Csallóközben is. A helyükbe itt-ott nagyobb dísszel alakított önálló toronykák csak a XV-dik században keletkeztek. Lásd Leib és Schwarz Studien über die Geschichte des Christ. Altars, 27, 59; és Otte Archaeolog. 104. (Archaeol. köslem. I.)

**) Példák erre: a sz. kereszti monostor Ausztriában, hol a szentély később gót ízlésben újonnan épült, míg a hajó megtartá eredeti román idomát. Ugyanott Németóvárott a szentély és torony újonnan szinte gót ízlésben épült, míg a közöttük fekvő hajó román alakjában meghagyatott. Hogy nálunk ismét, például Csallóközben is, a szentély régi gót idomban maradt, míg a hajó újabb renaissance idomú, oka a későbbi hozzáépítések vagy átalakítások, és nagyobbítások, melyeket a tágitandó hajó inkább igényelt.

***)  1. Az itt említett Tőrös János arcképe előjön Videman fentebb idézett arcképgyűjteményében.

2. Íme itt Csallóköz azon régibb egyházai egyikéről, mely szinte apostol nevére volt szentelve, s a hagyomány által sz. István alapítványának tartatott, okirati bizonyságunk van, hogy csak 1308 után épült, és hogy addig ott egyház sem volt.

 

Egy rejtélyes restaurálás nyomában:

Egyházgelle anno 1899

 

Dr. Szakács Béla Zsolt, az egyházgellei plébániatemplomról írt, az Ars Hungarica-ban megjelent tanulmányát adjuk közre, mely az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Művészettörténeti Intézetének folyóirata (45. évfolyam, 2019/2 szám). Dr. Szakács Béla Zsolt, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának, Művészettörténeti Tanszékének tanszékvezető tanára, és habilitált docense.

„Egyház-Gellének kéttornyú egyháza kétségtelenül Csallóköz egyik legnagyobb régisége és legnevezetesebb építészeti emléke.” Ezekkel a szavakkal méltatta az egyházgellei templomot Ipolyi Arnold 1858-ban, aminél jobb indulást aligha lehet elképzelni egy emlék kutatástörténeti pályáján.[1] Ehhez képest további fogadtatása szerény. Henszlmann Imre jó másodrangúnak tartotta,[2] és szerepelt Gerecze Péter műemlékjegyzékében is,[3] de se Mencl Václav 1937-es, se Gerevich Tibor 1938-as áttekintésében nem kapott helyet. A művészettörténeti kánonból kiesett emlékről évtizedeken keresztül nem hallunk, és az olyan kötelező körökön kívül, mint a szlovák műemléki topográfia,[4] újrafelfedezése csak az 1990-es évek honismereti irodalmához köthető: éppen Ipolyi műveinek újrakiadása igényelt részletesebb jegyzetapparátust,[5] amit a Szénássy Árpád által kiadott Honismereti Kiskönyvtár füzete követett;[6] Szénássy maga is kitért rá Árpád-kori katalógusában,[7] és a füzet szerzője, Kovács László Görföl Tiborral rendszeresen felvette népszerűsítő áttekintéseibe.[8] A tudományos kutatás az utóbbi évtizedekben tért vissza Egyházgellére. 1990-92-ben középkori falképeket fedeztek fel a szentélyben, és megkezdődött ezek restaurálása, amelyről Smoláková Mária számolt be 2008-ban.[9] 2006-ban pedig a templom renoválásához kapcsolódóan kisebb ásatásra és falkutatásra is sor került.[10] A restaurálási munkák azóta is folynak, amelyhez több, publikálatlan kutatási dokumentáció is készült.[11]

Az egyházgellei templom nem eredeti formájában őrződött meg, hanem mint a középkori épületek általában, több átalakításon is átesett. Az eddigi publikációk ezek terjedelmes sorozatát ismertetik, köztük 1633, 1720, 1780, 1936-38, 1982-83, 1992-es évszámokkal.[12] E felsorolásból feltűnően hiányzik a XIX. század: az eddig megjelent szakirodalomban semmi nyomát nem találjuk annak, hogy a templomon bármi beavatkozás történt volna 1780 és 1936 között. Pedig maga Ipolyi Arnold is éppen Egyházgellével kapcsolatban sóhajtott föl: „Csallóköz ezen legnevezetesebb egyházi emléke egyébkint szintén azon ohajtást ébreszté bennünk, vajha Csallóköz virágzó és szép művészi korára emlékeztető számos régi egyházi emlékei időnkint eredeti stiljeikben helyreállíttatnának; koronkint a szükséges újításoknál műértő kezekre bízva eltávolítandók volnának a későbbi idők elidomtalanító újításai és restauráció által keletkezett mindazon ellentétes részletek, melyekkel a parancsoló szükség, részben pedig az ízetlenség és tudatlanság mindezen becses régi építészeti emlékeket művészi alakukból kivetkőzteté.”[13]

Ipolyi fohásza nem maradt válasz nélkül. Szerencsére ő maga közölte topográfiája képi mellékletében az egyházgellei templom nyugati homlokzatát (1. kép). [14] Ugyanezt az állapotot örökítette meg Könyöki József is, aki 1877-ben járt a helyszínen (2. kép).[15] A két rajz között vannak eltérések (Könyökinél a kapu melletti két támpillér kiugró kapuépítményt tart és a kis körablak alatt rézsűs falvisszaugrás található, viszont Ipolyinál a körablak fölött kezdődik egy faltükör, amelyet kétoldalról linéza kísér, és más a toronyablakok alakja és a tornyok és a fiatornyok lezárása is), ezek azonban alighanem a rajzoló(k) pontatlanságai, és nem az 1856-77 közti két évtized során beállt változások következményei. Mi több, Henszlmann Imre még 1885-ben is „a Harznak gerntodi templomára emlékeztető” homlokzatról ír – nyilván a gernrodei Sankt Cyriakusra gondolt, amelynek (különben kerek) tornyai között magas harántirányú épületrész emelkedik.[16]

A mai állapot ettől gyökeresen eltér, és nem nehéz megállapítani, hogy ez nem az 1936-os, Mencl Václav nevével fémjelezhető, modern szellemű csehszlovák műemléki beavatkozás eredménye. A kapu és a háromszögben végződő kapuépítmény, a fölötte található nagy rózsaablak, a magas támpillérek, a toronyköz kettős csúcsíves ablaka: mind olyan részlet, amelynek nyoma sincs 1877 előtt, de elképzelhetetlen, hogy 1936-ban keletkeztett. Hasonló megfigyeléseket tehetünk a szentélybelsőben is. Itt Ipolyi részletesen ismerteti a faloszlopokat és azok bimbós oszlopfőit, amelyeknek ma nyomát sem találjuk. Igaz, Könyöki nem rajzol efféle oszlopfőt, és amit megörökített, az olyan nyaktaggal rendelkező dísztelen kehelyfejezet, amely hasonlít a maiakhoz. Ugyanakkor éppen az általa lerajzolt részlet, a kettős ülőfülke fölött indított egyszerű hengertag helyén ma háromnegyedoszlopokkal kísért falpillér áll, mely belevág a (később befalazott majd újabban kibontott) ülőfülkébe. A mai szentélyboltozat tehát, címerpajzsos zárókövével és szokatlan bordaprofiljával szintén egy historizáló megújítás eredménye.

Ez a rejtélyes restaurálás egyelőre rejtőzködik a kutatás elől. Nemcsak a publikációkban nem szerepel, de az irattári kutatások sem vezettek eredményre. Nincs nyoma a műemléki irattárban,[17] sem a Magyar Építészeti Múzeum anyagában,[18] nincs a restauráláshoz köthető rajzanyag a Műemlékvédelmi Dokumentációs Központban,[19] nem lelhető adat az esztergomi Prímási Levéltárban[20] és a helyi plébánián sem. Az egyházlátogatási jegyzőkönyvek ugyan megvannak 1912-ből, 1938-ból és 1939-ből, de ezekben sincs utalás az itt keresett restaurálásra.[21]

Az egyedül járható útnak a képi források elemzése bizonyult. A legkorábbi ismert fotók a Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ Fotótárában találhatók. Az egyik a templomot nyugatról (P 33584) ábrázolja (3. kép), a másik (P 33583) délnyugatról (4. kép). [22] Ezek rendkívül becses dokumentumok, mert a restaurálás egy máshonnan nem ismert fázisát örökítették meg. A további dokumentumok képeslapok:

1. A legkorábbi a szerencsi Zempléni Múzeum képeslapgyűjteményéből való (5. kép). [23] A kettéosztott képeslap felső felén a templomot délkeletről látjuk. Sajnos a feladási bélyegző csak töredékesen olvasható: biztos, hogy az 1910-es évek, és mivel a harmadik szám alsó fele görbül, 1913 vagy 1915 valószínűsíthető. Ez persze csak a postai feladás dátuma, maga a fotó nyilván valamivel korábban keletezett.
   

   5. Az egyházgellei templom délkeletről 1915 körül Szerencs, Zempléni Múzeum, ltsz. 0119808

2. Egy ezzel nagyjából egykorú színezett képeslapot őriznek az Országos Széchényi Könyvtárban (6. kép). [24] A fotó a templom nyugati homlokzatát ábrázolja. A feladási bélyegző ezen sem olvasható tisztán, de legvalószínűbb az 1917. júl. 15.
   

   6. Az egyházgellei templom nyugati homlokzata 1917 körül Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, ltsz. E 443

3. Már a csehszlovák időkből származik a Zempléni Múzeum másik képeslapja (7. kép). [25] Ezt már a terület visszacsatolása után, tehát 1938-45 között adták fel, de a fotós székhelyének szlovák megnevezése alapján egyértelmű, hogy a lap 1920-1938 között keletkezett. Mivel az 1936-os átalakításoknak nincs nyoma rajta, alapvetően az 1920-as évek állapotát dokumentálhatja.
   

   7. Az egyházgellei templom délkeletről az 1920-as években Szerencs, Zempléni Múzeum, ltsz. 0119807

A következő képi dokumentumok már az 1936-os restaurálást követően készültek. Ilyen a műemléki Fotótárban őrzött 1942-es sorozat, Németh Albert munkája (P 78414 és P 78323),[26] melyen a templomot nyugatról és délkeletről látjuk. Jelentéktelen eltéréseket nem számítva (mint a tornyok nyugati homlokzatán ekkor még meglévő földszinti csúcsíves vakablakok eltüntetése és a nyugati homlokzat kettős csúcsíves ablaka fölötti falfülke létesítése) ez az állapot áll fent ma is (8-9. kép). [27]

 

Milyen historizáló beavatkozásokat azonosíthatunk a fenti képi dokumentumok segítségével? Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy csak a külsőről ismerünk képeket, és azok is csak a nyugati homlokzatot és a templom délkeleti nézetét ábrázolják, a belsőről nem ismert képi forrás. A restaurálás előtti időből viszont csak a nyugati homlokzatról van két (mint láttuk, kis mértékben eltérő) rajzunk, melyek közül Könyökié rálátást enged az északi homlokzatra is.

A legkorábbi, a műemléki fotótárban őrzött fotók tanúsága szerint a legintezívebb beavatkozások a nyugati homlokzatot érintették. A korábban egyszerű téglalap alakú nyílást bélletes, félkörívs timpanonú, de csúcsíves archivoltú, „átmeneti stílű” kapuvá alakították, melyet háromkaréjos motívummal díszített háromszögű oromzat zárt (ez utóbbi ma már nincs meg). A kapu kétoldalára a korábban is meglévő támpilléreknél magasabb, háromlépcsős, a felső két részt háromszögű dísszel lezáró támpillérek kerültek. Ugyanilyeneket alkalmaztak a tornyok sarkainál is, amelyek közreveszik a korábbi, kúp alakú saroktámasztékokat. A mai támpillérek kétlépcsősek és rézsűs lezárásúak: ez az átalakítás az 1936-os restauráláshoz köthető. A kapu fölött nyolcküllőjű, csepp és szív alakú mezőkből álló rózsaablak nyílik. Ez ma is megvan, de az ezt korábban keretelő, enyhén csúcsíves faltükör 1936-ban eltűnt. A harmadik szinten középen kettős csúcsíves ablak nyílik, melyek fölött egy harmadik csúcsív vakablakot keretezett.[28] A középrész háromszögű oromzatot kapott, mely lépcsőzött párkánnyal záródik. Az oromzat teteje a tornyok legfelső ablakainak indításával esik egy magasságba. Ez azért figyelemre méltó, mert a korábbi rajzok szerint a középrész a tornyok legfelső szintjével azonos magasságú volt, és vízszintesen záródott: ez a kialakítás idézte fel Henszlmann számára a szász romanika Querriegelnek nevezett megoldását. Ezek szerint ezt a Kárpát-medencében és környékén szokatlan elrendezést feladták, és a középrész legfelső szintjét visszabontották. A toronyablakokat is bizonyára csinosították, bár nem világos, hogy az Ipolyinál szereplő egyenes lezárás mennyire hiteles – Könyöki mindenesetre a maihoz közelebb álló félköríves toronyablakokat rajzolt. Nincs nyoma a korai rajzokon a két felső toronyszintet lezáró fűrészfogas párkánynak sem. Felszámolták viszont a korábban az első szintet lezáró félköríves párkányt, és a tornyok alsó szintjének homlokzatát két téglalap alakú faltükörrel élénkítették. Összességében egy arányos, a korábbi állapot zártságát és tagolatlanságát oldó, elemeiben a késő romanikát és a kora gótikát idéző, a templom fő periódusának tekinthető 13. századi formákból építkező historizáló alkotás jött létre.

Bizonyos, hogy ezt a homlokzatot röviddel később átalakították. Az 1910-es évekből származó képeslapokon a toronyköz visszakapta vízszintes lezárását, oly módon, hogy az oromzat közepét megemelték, ide körablakot helyeztek, és a felső toronyablakok indításának vonalában egy párkánnyal zárták le. Ettől a magasítástól eltekintve, úgy tűnik, a homlokzat változatlan maradt.

Sajnos az oldalhomlokzatokról már kevésbé rendelkezünk ennyire tiszta képpel. A hajó támpillérei az újabban folyt falkutatás eredményei szerint nincsenek kötésben a fallal, azok a restauráláskor keletkezhettek. Könyöki rajzán az északi oldalról hiányoznak (míg a szentélynél jelöl ilyeneket), és mivel a fotótári felvételen (P 33583) már láthatóak a déli oldalon, ezeket az első restauráláshoz kell kötnünk. Kérdésesebb az ablakok alakja. A Zempléni Múzeum korábbi képeslapján (1), amely délkeletről ábrázolja a templomot, mindegyik ablak csúcsíves. Mivel ezen a toronyköz már vízszintes lezárású, a felvétel a második restaurálás utáni állapotot mutatja. Mivel Könyökinél az északi oldal ablakai félkörívesek, joggal feltételezhető, hogy az ablakok gótikussá alakítása is a historizáló restaurálás eredménye.[29]

A belsőben a fentebb már ismertetett szentélyboltozat köthető ehhez a fázishoz. A henger alakú falpilléreket megtartották, de új, egyszerű kehelyfejezettel látták el (vö. Bécs, Minoritenkirche hajója), és gazdagon profilozott bordás boltozattal látták el. A nyugati boltszakasz díszes címer alakú zárókövet kapott. Hogy ezen volt-e festés, nem tudni, mivel ezt a legutóbbi restaurálás során, amikor a szentélyfalakon gazdag középkori falképegyüttest tártak fel, nem kutatták. A két szakaszt határozott csúcsíves hevederív választja el, amely összetettebb falpillérről indul – itt a restaurálás előtt, mint Könyöki rajzán látszik, egyszerű hengertagos támasz volt. Az új falpillér létesítésekor az eredeti kettős ülőfülkét befalazták.

Összefoglalva tehát úgy tűnik, az egyházgellei templom historizáló restaurálására két menetben került sor. Az első lehetett a komolyabb beavatkozás, mely a nyugati homlokzat jelentős átalakításával, a hosszház támpilléreinek és csúcsíves ablakainak kialakítávásal és a szentély újraboltozásával járt. Egy következő fázisban a homlokzatot megmagasították, ami ugyan szokatlanabbá és aránytalanabbá tette az összképet, de voltaképpen visszatérést jelentett a korábbi Querriegel-szerű állapothoz. Kérdés most már, mikorra tehető e két átalakítás.

A második restaurálás bizonyosan 1915 előtt zajlott a képeslapok tanúsága szerint. Ehhez megjegyzendő, hogy az 1912-es egyházlátogatási jegyzőkönyv felszentelést és felújítást nem említ, de megjegyzi, hogy rászorul a külső javításra.[30] Ennek alapján elképzelhető, hogy a második, kisebb volumenű beavatkozás 1912-15 között történt. A korábbi restaurálás 1877-et (vagy ha Henszlmann jelentését is számításba vesszük, 1885-öt) követően történt. Ennek dátumául egy a 2017-es restaurálási dokumentációban szereplő megfigyelés vihet közelebb: a nyugati kapu zárján ugyanis az alábbi felirat olvasható: „Csináltatta Föt: Bartal László 1899”.[31] A historizáló kapu bizonyosan az első beavatkozáshoz tartozik; az igényes bronzkapu persze akár tartozhatna a másodikhoz is, de valószínűbb, hogy egykorú a kapubéllettel. Így az első, fő restarálás 1899 körül fejeződhetett be, Bartal László plébánosi működése idején.

Beleházi Bartal László ősi csallóközi család sarja.[32] 1821-ben született, először ügyvédnek tanult, majd hadnagyi rangban részt vett az 1848-49-es szabadságharcban. 1854-ben szentelték pappá.[33] Nagy irodalombarát és maga is költő volt.[34] 1906-ban, nyolcvanöt évesen hunyt el. Tíz évvel korábban, 1896-ban nagyobb műtéten esett át, amire készülve az esztergomi tanítóképezde növendékének és az Esztergom c. lap újságírója számára pénzadományt tett.[35] 1873-tól kezdve szolgált Egyházgellén, egészen haláláig, harminchárom  éven keresztül. Alatta szolgált 1877-85 között segédlelkészként Huszár István, aki kéziratot írt Egyházgelle történetéről, de ez jelenleg nem ismert.[36]

Bartal Lászlót Manger (a magyar dokumentumokban gyakran Miklós) Imre követte a plébánosi hivatalban, aki 1873-ban született Breznóbányán. Eredetileg ferences szerzetes, majd világi papként szolgált. Egyházgellén 1902-ben tűnik fel először, majd 1906-tól, Bartal László halálától fogva adminisztrátor, majd 1916-tól haláláig, 1945-ig plébános.[37]

Az első restaurálás ezek szerint Bartal László hosszú plébánosi idejére esett. Ő fogadta még 1877-ben Könyöki Józsefet, és az ő segédlelkésze készítette el a falu (sajnos lappangó) történetét. Maga is nagy barátja az irodalomnak, nyilván nyitott volt templomának eredeti fényében való helyreállítására. Ő maga is támogatta a művet, amit a bronzkapu felirata örökített meg. A restaurálásra az 1896-os nagy műtétjét követően kerülhetett sor, 1899 táján.

Ez azonban, úgy tűnik, legalábbis a homlokzat lezárását tekintve nem bizonyult minden igényt kielégítőnek. Ezért rövidesen, de bizonyára már Bartal halála után, az új lelkész idejében módosítottak a homlokzatot. Manger (Miklós) Imre 1902-től volt Egyházgellén, tehát a korábbi restaurálásban valószínűleg még nem vett részt. Elődje halála után azonban végrehajtotta a felmerült módosításokat, vélhetőleg még adminisztrátorként, 1913 táján.

A templom kegyura az erdődy Pálffy-család szeniorja volt. Ezt a tisztet Pálffy-Daun Nándor Lipót teanói herceg töltötte be 1879. november 24-től 1900. december 8-ig, azaz az első restaurálás idején. Korábban, az 1850-es években sokat tett Bécsben a város szépítéséért, de 1868-ban birtokát Stübingre cserélte és ott élt. Kérdés, hogy mennyire vett részt a kegyurasága alá tartozó egyházgellei templom restaurálásában. Utóda, Pálffy-Daun István 1900-tól látta el a szeniori teendőket, 1901-től pozsony vármegye főispánja is. Ő maga is részt vett a pozsonyi szépítő egylet munkáiban. Megemlíthető még Pálffy János pro-senior, aki műbarátként és műértőként is ismertté tette magát. Ennek alapján felvethető, hogy a Pálffyak álltak a restaurálás mögött, talán megmozgatva bécsi és pozsonyi kapcsolataikat. Csak remélni lehet, hogy egyszer előbukkan a levéltári adatokból a restaurálásra vonatkozó ennél konkrétabb adat is.[38]

---

[1] Ipolyi Arnold: Csallóközi uti-képek. Vasárnapi Ujság, 5. 1858. 1-11.sz., idevágó része: 9. sz. 100-101., új kiadása: Ipolyi Arnold: Csallóközi úti-képek. Pozsony, Kalligram, 1993. 73-74.. Hasonlóan fogalmaz topográfiai munkájában is: „egyháza minden tekintetben Csallóköz egyik legjelentékenyebb építészeti műemléke.” Ipolyi Arnold: Magyar műemlékek. Archaeologiai Közlemények, 1. 1859. 1-173.: 79., új kiadása: Ipolyi Arnold: Csallóköz műemlékei. Pozsony, Kalligram, 1994. 99.

[2] Henszlmann Imre: Honi műemlékeink hivatalos osztályozása. Archaeologiai Értesítő, 19. 1885. XXIII.

[3] Gerecze Péter: A műemlékek helyrajzi jegyzéke és irodalma. Magyarország műemlékei, 2, 1906, 1-1413.: 654.

[4] Súpis pamiatok na Slovensku I. Red. Alžběta Güntherová-Mayerová. Bratislava, Obzor, 1967. 413.

[5] Ipolyi 1993 (ld. 1. j.) 155-158. (Koncsol László), Ipolyi 1994 (ld. 1. j.) 239-241. (Hushegyi Gábor)

[6] Kovács László: Egyházgelle, Szent Péter és Pál templom. (Honismereti Kiskönyvtár 29). Komárom, Komáromi (Komárno) Nyomda és Kiadó Kft., 1995.

[7] Szénássy Árpád: Felvidéki Árpád-kori templomok lexikona. II. A nagyszombati és pozsonyi kerület. Komárom (Komárno), KT Lap- és Könyvkiadó, 2003. 28-30.

[8] Kovács László–Görföl Jenő: Középkori templomok a Csallóközben. Dunaszerdahely, NAP, 2002. 30-34.; Kovács László–Görföl Jenő: Középkori templomok Dél-Szlovákiában. Dunaszerdahely, Nap, 2010. 10-13.; Kovács László–Görföl Jenő: Középkori templomok Pozsony vármegyében. Dunaszerdahely. Media Nova M, 2016. 49-57.

[9] Mária Smoláková: Kostol v Holiciach – neznáme ranogotické nástenné maľby. Archaelogia historica, 33. 2008. 281-296.

[10] Martin Hanuš–Peter Grznár–Katarína Hladíková–Marek Budaj–Marián Čurný: Výsledky archeologického výskumu Kostola sv. Petra a Pavla v Holiciach, okr. Dunajská Streda. Archealogia historica. 33. 2008. 297 – 317. Ebben hivatkoznak Balázs Alica a pozsonyi egyetemen készített 1999-es kéziratos szakdolgozatára, amelyet közvetlenül nem ismerek.

[11] A legfontosabb: Elena Sabadošová–Marian Havlík, M.: R.K. Kostol sv. Petra a sv. Pavla v Holiciach. Umelecko-historický a architektonicko-historický výskum fasád, júl – december 2017 (kézirat az egyházgellei r.k. plébánián). Itt köszönöm meg Jankó Gábor plébános úr kutatásomhoz nyújtott önzetlen segítségét.

[12] E legteljesebb sorozatot Hushegyi Gábornál találjuk, ld. 5. j.

[13] Ipolyi i.m. 1858 (ld. 1. j.) 100-101, Ipolyi 1993 (ld. 1. j.) 73-74.

[14] Ipolyi 1859 (ld. 1. j.) II. tábla, Ipolyi 1994 (ld. 1. j.) 287.

[15] Az örökség hagyományozása. Könyöki József műemlékfelmérései 1869-1890. (Forráskiadványok IV). Szerk. Váliné Pogány Jolán. Budapest, Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 2000. 33., 99-101. no. 54. Az itt hivatkozott rajz: K 2486. Köszönöm Bakó Zsuzsannának, hogy a rajz jó minőségű digitális változatát a rendelkezésemre bocsátotta.

[16] Henszlmann 1885 (ld. 2. j.) XXIII. Ez perzse egyáltalán nem garantálja, hogy az állapotok 1885-ben is változatlanok voltak, hiszen a szerző alighanem a MOB (jelesül Könyöki) rajzanyaga alapján dolgozott. De újabb átlalakításokról biztos nem volt tudomása.

[17] Köszönöm az ünnepeltnek, Bardoly Istvának, hogy megosztotta velem ezt az információt.

[18] Ritoók Pálnak köszönöm, hogy lehetőséget biztosított a gyűjteményben a kutatásra, és ő maga is megerősítette a negatív eredményt.

[19] Köszönöm Bakó Zsuzsannának a kutatás során nyújtott segítségét.

[20] Istvánffy Miklósnak tartozom köszönettel az informáciért. Tőle tudom, hogy a tervtár és a fotótár sem tartalmaz idevágó anyagot.

[21] Ezek anyagát Jankó Gábor plébános úr segítségével értem el.

[22] Idézi Balázs Alica 1999-es szakdolgozata (129-130. ábra) nyomán Sabadošová 2017 (ld. 11. j.) 220-221.

[23] Leltári szám: 0119808. Kiadó Fogyasztási Szövetkezet, Egyházgelle; Schwartz Á. Fényképész, Nagymegyer. https://gallery.hungaricana.hu/hu/SzerencsKepeslap/26996/

[24] E 443. Kiadja a fogy. és ért. szövetkezet; 4527. https://gallery.hungaricana.hu/hu/OSZKKepeslap/11108/

[25] Leltári szám: 0119807. Kiadási adatok: Fotograf Adolf Brunner Dunajská Streda, 1128.  https://gallery.hungaricana.hu/hu/SzerencsKepeslap/26995/

[26] Idézi Balázs Alica 1999-es szakdolgozata (131-132. ábra) nyomán Sabadošová 2017 (ld. 11. j.) 225-226.

[27] A jelen írásnak nem feladata az újabb restaurálások áttekintése. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a rendszeresen 1936-38-ra datált felújítás alighanem rövdebb volt, mivel az 1939-es egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint a legutolsó felszentelés 1936-ban volt.

[28] Ez ma már nincs meg, mivel 1936-ban eltüntették; helyette egy magasabb félköríves vakablak található, mely az 1982-83-as restauráláskor keletkezett, a korai rajzokon feltüntetett középső alsó ablak helyén.

[29] Felmerült, hogy ez eredetileg csak a hajó délkeleti ablakát érintette, és a középső és nyugati ablak még az első restaurálást követően is egyenes lezárású volt (Sabadošová 2017. ld. 11. j., 230.). Ez a 2. zempléni képeslap (3) helytelen értelmezésén alapul. Mivel az már az 1920-as években készülhetett, nem ábrázolhat korábbi állapotot, mint az első zempléni képeslap az 1910-es évekből, amelyen már az összes déli ablak csúcsíves. A 2. zempléni képeslapon csakugyan látható téglalap alakú sötét foltok nem az ablakoknak feleltethetők meg (amelyeket ebből a nézetből a támpillérek amúgy is kitakarnak), hanem a támpillérek déli felületének; hogy ezek miért ilyen sötétek (volt valami a felületükön, vagy a fotó retusálásakor lettek ilyenek), nem dönthető el.

[30] Visitatio caconica in parochia Egyház-gelle peracta die 10. mensis junii anni 1912., I/1. Esztergom, Prímási Levéltár.

[31] Sabadošová 2017 (ld. 11. j.) 14. és 151.

[32] A családhoz ld. Nagy Iván: Magyarország családai, Pótlék-kötet. Pest, 1868. (https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Nagyivan-nagy-ivan-magyarorszag-csaladai-1/potlek-kotet-D207/bartal-csalad-belehazi-D4A1/), de az itt bemutatott személy nincs a családfán.

[33] Esztergom évlapjai. 2. 1926. 65-66.

[34] 84 éves korában, 1905-ben verse jelent meg az Esztergom c. lapban, X. 1905. I. 8.

[35] Esztergom, I. 1896. VI. 14., 5.o.

[36] Huszár István: Egyház-Gelle vidéke s plébániájának története, különös tekintettel Csallóközre, kézirat, idézi: Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. (https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-irok-elete-es-munkai-szinnyei-jozsef-7891B/h-87E13/huszar-istvan-8B461/)

[37] https://library.hungaricana.hu/en/view/PazmanyHTK_Circulares_Esztergom_Index_1897-1936/?query=egyh%C3%A1zgelle&pg=94&layout=s. Ld. még az egyázlátogatási jegyzőkönyveket!

[38] A Pálffy-Daun levéltár bécsi részlege az interneten elérhető jegyzék szerint nem ígér sokat az 1900 körüli ügyekhez: http://www.archivinformationssystem.at/archivplansuche.aspx?ID=1393. A pozsonyi levéltári anyaghoz ld. Frantis̆ek Sedlák et al.: S̆tátny Slovenský Ústredný Archív v Bratislave: Sprievodca po archívnych fondoch. 1 Oddelenie feudalizmu. Bratislava, Slovenská Archína Správa, 1964. 125-130. Itt köszönöm meg Bubryák Orsolyának a Pálffyak forrásanyagáról nyújtott alapos tájékoztatást.

 

Az egyházgellei templom harangjai

A levéltári kutatásnak köszönhetően, plébániánk egyházlátogatási jegyzőkönyveiből  tudunk néhány biztos adatot templomunk harangjairól: kettőt 1648-ban öntöttek Pozsonyban Herold Boldizsár harangöntő műhelyében, egyet pedig 1841-ben csakugyan Pozsonyban, Golner József harangöntő műhelyében. Sajnos két harangot elvittek az első világháború idején.

Templomunknak jelenleg mégis 3 harangja van, ebből a lélekharang, azaz kis harang a délnyugati toronyban van elhelyezve, a nagy és középső harang pedig a két torony közti részben található.

A nagyharangot 1648-ban Herold Boldizsár harangöntő öntötte pozsonyi műhelyében, s egy rajta található latin felirat a következőket hirdeti: „Szent Péter és Pál tiszteletére állítatta…. Mórocz István (Pozsony Vármegyei alispán) és felesége Amadé Zsuzsanna… az Úr 1648-ik évében. Az Egyházgellei Plébánia nemesei Nagylúcsról, Kisfaludról, Cséfalváról, Nagy- és Kisbudafáról az Úr 1816-ik évében felújítatták Nagyszombatban Filgrader Károllyal (harangöntő), s ezt a jövő nemzedéknek emlékezetül hagyják.”  

A kis- és középső harangot 1926-ban öntötték az első világháború után a Fischer Testvérek nagyszombati harangöntő műhelyében. A középső harang felirata elárulja, hogy kinek a tiszteletére szentelték a harangot: „Jézus Szentséges Szíve, irgalmazz minékünk.” – egyik oldal, „Szűz Mária szeplőtelen Szíve, légy a mi menedékünk.” – másik oldal. A lélekharangon (kisharang) pedig ezt olvassuk: „Szent Péter és Szent Pál apostolok, Gelleszél védőszentjei könyörögjetek érettünk.” 

Novák Veronika

A csallóközi és mátyusföldi mezővárosok fejlődése a 18. század végéig

… Mátyás király uralkodása alatt 1466-ban Gelle és a hozzá tartozó települések jelentős jogokat kaptak.¹⁷ Már Somorja 1405-ben kiadott kiváltságlevelében is mezővárosként említik őket. Gelle és az egykor hozzá tartozó települések történelme sok érdekességet mutat. Egy 1401-ből származó oklevél szerint a Szent Péter-templomhoz tartozó alattvalók fölött csak papjuk ítélkezhetett.¹⁸ A települések nevei csak a már említett 1466-os oklevélben szerepelnek, amit Mátyás király Paka, Csentőfa, Nagylúcs, Gelle, Benkepatony, Bozfalva¹⁹, valamint „Gelle vidékhez“ tartozó települések lakóinak kérésére adott ki.²⁰ Az oklevél szerint az itt lakókat csak a gellei szék ítélhette el, amelynek saját bírája és esküdtjei voltak. Az ítélkezésen részt vehetett Pozsony megye küldötte is. A bíróság saját székházában ülésezett. Büntetőjogi és adásvételi ügyekben is dönthetett. Régi szokás szerint az a nemes, akinek nem volt állandó lakhelye ezen a területen, vagy megbízatása a kerületen kívülről szólt, nem vehetett részt a tárgyalásokon. A bíróságon mindenkinek személyesen kellett megjelennie. Mátyás király kiváltságlevele meghatározta „Gelle vidék“ adójának nagyságát is. Szent Mihály nyolcadján 28 aranyat és 66 dénárt, Szent György nyolcadján és karácsonykor, valamint pünkösdkor 14 aranyat és 33 dénárt fizettek. Nagylúcs és Paka külön is adózott, az ő kötelességük volt a vidékbeli tized beszedése is. A „Gelle vidékhez“ tartozó községek kimerítő felsorolásával II. Ulászló oklevelében találkozunk.²¹ Az 1524-ből származó okirat szerint 48 forintra csökkentették az uralkodónak fizetendő összeget. II. Ulászló 1517-ben felszabadította a pozsonyi várhoz tartozó alattvalókat a vámfizetés alól. Ez a kiváltság vonatkozhatott „Gelle vidék“ lakóira is, hiszen az erre vonatkozó kiváltságlevelet Gelle úrbéri iratai között is megtalálhatjuk. A középkorban szerzett kiváltságokat 1533-ban I. Ferdinánd, 1564-ben Miksa, 1609-ben II. Mátyás, 1646-ban II. Ferdinánd és 1713-ban III. Károly is megerősítette.²² „Gelle vidék“ önkormányzatának működése is figyelmet érdemel. A vidék élén a főbíró állt, akit kétévenként választottak és megválasztása után a gellei templomban tette le az esküt, amely a következő szavakkal kezdődött: „Én (…) gellei és a Gelle vidékhez tartozó települések bírója esküszöm az élő Istenre.“²³ Az eskü szövegéből kiderül, hogy a településeknek egykor közös bírájuk volt, ez azonban fokozatosan megváltozott. A 18. százaban már több település élén állt saját választott bíró.

A már felsorolt településeken kívül „Gelle vidékhez“, még ha rövid ideig is, de más települések is tartoztak, így Dunaszerdahely és Nagyfödémes, amelyek szintén a mezővárosi címet használták. Ezt bizonyítja az 1574-ből fennmaradt pozsonyi uradalom úrbérrendelete. „Gelle vidék“ önkormányzatának fokozatos leépülése feltehetően a Pálffy család befolyásának és birtoktulajdonának megerősödésével függött össze. Fokozatosan 1716-ban szerződést kötöttek „Gelle vidék“ lakóival, amely minden bizonnyal már csak a kialakult mindennapi gyakorlatot rögzítette, a települések a jobbágyfalvak szintjére kerültek. Igaz, hogy kiváltságaikat még Pozsony megye 1713-as közgyűlésén nyilvánosan kihirdették, valójában már korábbi jogállásukat elveszítették. 1790-ben Gellét már biztosan a falvak sorában találjuk. Mint azt már jeleztük, 1574 előtt Dunaszerdahely is mezővárosi jogállással bírt, minden bizonnyal már 1466-tól. Hangsúlyozni szeretnénk azonban, hogy Dunaszerdahelyen már korábban is tartottak vásárokat, erre utal a város megnevezése is. A 19. században a vásárokat január 18-án, március 27-én, május 15-én, június 26-án, július 24-én, november 13-án és december 11-én tartották. Dunaszerdahely régi pecsétképe, amely Szent Pétert ábrázolja, szintén arra utal, hogy a középkorban „Gelle vidékhez“ tartozott. A mezőváros pecsétje tehát „Gelle vidék“ pecsétjéből lehetett átvéve. A 18. században Gellével ellentétben Dunaszerdahely jobban fejlődött, közigazgatási központtá vált (szolgabírói járás). Mindezek miatt történhetett az, hogy a 20. század második felében, amikor a város új címerét alkották, hogy nem vették figyelembe az egykori pecsétképet (amit „nem tudtak megmagyarázni és alaptalannak tartottak”), hiszen a dunaszerdahelyi templomot Szent Györgynek szentelték fel…

16 Fényes 1994: 139.
17 A továbbiakban a „Gelle vidék“ megjelölést használom.
18 Mályusz 1956 (II/1.): 838. sz.
19 Feltehetően Budafa.
20 Az oklevelet későbbi átiratból ismerjük. ŠA Ba, BŽ, Urbárske písomnosti Holice (Gelle úrbéri iratai)                                                  21 Beketfa, Regence, Kislúcs, Ógelle, Nagypósfa, Kispósfa, Macháza, Cséfalva, Lőgérpatony, Benkőpatony, Csécsénypatony, Főszerpatony, Dióspatony, Homokospatony, Alsópatony, Pénteksúr és Zonc.              22 ŠA Ba, BŽ, Urbárske písomnosti Holice (Gelle úrbéri iratai)              23 RP, Úa, pBa, D Urbáre (Úrbéri iratok)

Források

Archív hlavného mesta Bratislavy (=Ahm Ba)                            /Pozsony Főváros Levéltára/
Listiny a listy (=LL) – Oklevelek és levelek
Magyar Országos Levéltár (=MOL)
Slovenský národný archív (=SNA)
Esterházy–česnecká línia (=Ečl) – Esterházy család, cseszneki ág
Rod Pálfi, Ústredný archív, panstvo Bratislava (=RP, Úa, pBa)      /Pálffy család, központi levéltár, pozsonyi uradalom/
Štátny archív v Bratislave (=ŠA Ba) – Pozsonyi Állami Levéltár
Bratislavská župa (=BŽ) – Pozsony megye
Štátny archív v Nitre (=ŠA Na) – Nyitrai Állami Levéltár
Nitrianská župa (=NŽ) – Nyitra megye
Štátny archív v Bratislave, pobočka Šaľa (=ŠA Ba, pob. Šaľa)  Pozsonyi Állami Levéltár, Vágsellyei Fióklevéltár
Magistrát mesta Šamorín (=MMŠ) – Somorja Város Magisztrátusa
Štátny archív v Bratislave, pobočka Trnava (=ŠA Ba, pob. Trnava) /Pozsonyi Állami Levéltár, Nagyszombati Fióklevéltár/
Missilles (=M)

Hivatkozott irodalom

Beke Margit 1994: Pázmány Péter egyházlátogatási jegyzőkönyvei (1616–1637). Márton Á. K., Budapest.
Házi Jenő 2000: Pozsony vármegye középkori földrajza. Kalligram, Pozsony.
Kropilák, Miroslav (szerk.) 1978: Vlastivedný slovník obcí na Slovensku, III. köt., Veda, Bratislava.
Lukács László 1981: Monumenta antiquae Hungariae, III. kötet, Romae Institutum Historicum, Romae.
Mályusz Elemér 1956: Zsigmondkori oklevéltár, I. köt., Akadémiai, Budapest.
Mályusz Elemér 1956: Zsigmondkori oklevéltár, II/1. köt., Akadémiai, Budapest.
Marsina, Richard 1987: Codex diplomaticus et epistolaris Slovaciae, II. köt., Obzor, Bratislava.
Melníková, Marta 2002: Mestečko Sereď od Moháča k rokom meruôsmych (1526–1848). In: Vrabcová, Eva – Petrovič, Rastislav (szerk.): Sereď dejiny mesta. Mesto Sereď.
Novák, Jozef 1967: Slovenské mestské a obecné erby. Slovenská archívna správa, Bratislava.
Vályi András 1799: Magyar Országnak Leírása, III. köt., Buda.
Gaucsík István: Adalékok Somorja városi gazdálkodásának vizsgálatából.