A betegségben emberi erőnk végességét éljük át: vannak dolgok, amiket nem áll módunkban megváltoztatni, meggyógyítani. Ennek a tehetetlenségnek a felismerése nagyon megterhelő. A betegek szentsége a betegség elesettségében köt össze bennünket Jézussal, akinek nagylelkű szeretete, amivel önként vállalta értünk a szenvedést és a halált, valamiképpen átalakítja bennünk ezt a nagy terhet: megkönnyebbít és lelki erőt ad.

A szentség kiszolgáltatása úgy történik, hogy a pap a beteg fölé terjeszti kezét, imádkozik érte, majd megkeni a homlokát és a két tenyerét szent olajjal. Ez a gesztus közvetíti Jézus szerető jelenlétét, erejét, aki megsegíti és megerősíti a szenvedő embert.

Széles körben elterjedt az „utolsó kenet” elnevezés. Ez abból adódik, hogy a középkorban csak a haldoklókhoz hívtak papot. A beteg ekkor gyónt, áldozott, majd felvette a kenetet. Emiatt a hit kérdéseiben járatlanok között kialakult és mindmáig erősen hat az az elképzelés, miszerint az „utolsó kenetet” követően a beteg rövidesen meghal – ezt pedig úgy lehet késleltetni, hogy minél később (vagy egyáltalán nem) hívnak hozzá papot.

Valójában többször megfigyelhető, hogy a betegek szentségét felvevő haldoklók lelkileg megkönnyebbülnek, s míg korábban szorongással és aggodalommal tekintettek közelgő halálukra, most megnyugodva és megbékélve engedik el az életet. Más esetekben azonban a szentség felvételét követően lelki és fizikai állapotuk javul.
Mindezek fényében bátorítunk mindenkit, hogy amennyiben beteg hozzátartozója igényli, ne féljen hozzá mielőbb papot hívni.

Az Egyházi Törvénykönyv kapcsolódó kánonjai: CIC 998-1007.

BETEGEK KENETE – KATOLIKUS EGYHÁZ KATEKIZMUSA

1499 „A betegek szent kenetével és a papok imádságával az egész Egyház ajánlja a szenvedő és megdicsőült Krisztusnak a betegeket, hogy nekik enyhületet és üdvösséget szerezzen; sőt buzdítja őket, hogy szabadon csatlakozva Krisztus szenvedéséhez és halálához, szolgáljanak Isten népének javára.” [96]

I. Alapjai az üdvrendben

A BETEGSÉG AZ EMBERI ÉLETBEN

1500 A betegség és a fájdalom az emberi életnek mindig a legsúlyosabb problémái közé tartozott. A betegségben az ember megtapasztalja tehetetlenségét, korlátait, végességét. Minden betegség megsejtetheti velünk a halált.

1501 A betegség szorongáshoz, önmagába zárkózáshoz, néha kétségbeeséshez és Isten elleni lázadáshoz vezethet. De érettebbé is teheti a személyt, segítheti, hogy fölismerje élete lényegtelen dolgait és afelé forduljon, ami lényeges. A betegség nagyon gyakran indítja el az istenkeresést, a visszatérést Őhozzá.

A BETEG ISTEN ELŐTT

1502 Az ószövetségi ember a betegséget Istennel kapcsolatban éli meg. Panaszkodik Isten előtt a betegség miatt, [97] és Tőle, az élet és halál Urától kér gyógyulást. [98] A betegség a megtérés útja lesz, [99] és az Istentől nyert megbocsátás meghozza a gyógyulást. [100] Izrael népe átéli, hogy a betegség titokzatos módon összefügg a bűnnel és a rosszal, s az Istenhez való hűség az Ő törvénye szerint visszaadja az életet: „Hiszen Én, az Úr vagyok a te gyógyítód” (Kiv 15,26). Izaiás próféta előre látja, hogy a szenvedésnek a mások bűneiért való engesztelés értelme is lehet. [101]Megjövendöli, hogy Isten el fogja hozni Sionnak az időt, amikor megbocsát minden vétket és meggyógyít minden betegséget. [102]

AZ ORVOS KRISZTUS

1503 Krisztus együttérzése a betegekkel, valamint számos gyógyítása mindenféle betegségből [103] nyilvánvaló jele annak, hogy Isten meglátogatta az Ő népét [104] és Isten országa közel van. Jézusnak nemcsak a gyógyításhoz volt hatalma, hanem a bűnök megbocsátásához is: [105] Azért jött, hogy az egész embert — a lelket és testet — meggyógyítsa. Ő az orvos, akire a betegeknek szükségük van. [106] Az összes szenvedő iránti együttérzése olyan messzire megy, hogy azonosul velük: „Beteg voltam és meglátogattatok” (Mt 25,36). A betegek iránti különös szeretete a századok során arra indította a keresztényeket, hogy karolják föl a testben vagy lélekben szenvedőket; ez késztetett fáradhatatlan erőfeszítésekre a szenvedések enyhítése végett.

1504 Jézus gyakran elvárta a betegektől, hogy higgyenek. [107] Jeleket alkalmazott a gyógyításnál: nyálat és kézrátételt, [108] sarat és lemosást. [109] A betegek keresték, hogy érinthessék Őt, [110] „mert erő áradt belőle, mely mindenkit meggyógyított” (Lk 6,19). Így a szentségekben Krisztus továbbra is „megérint” bennünket, hogy meggyógyítson.

1505 A sok szenvedéstől megindultan Krisztus nemcsak megengedte, hogy a betegek megérintsék Őt, hanem nyomorúságainkat magáévá teszi: „Szenvedéseinket magára vette és betegségeinket ő hordozta” (Mt 8,17). [111] De nem minden beteget gyógyított meg. Gyógyításai Isten országa eljövetelének jelei voltak, egy sokkal mélyebbre ható gyógyulást hirdettek: a bűn és a halál fölötti győzelmet az ő húsvétja által. A kereszten Krisztus a rossz egész terhét magára vette, [112] elvette a „világ bűnét” (Jn 1,29), aminek a betegség csak egyik következménye. Szenvedésével és kereszthalálával Krisztus a szenvedésnek új értelmet adott: hasonlóvá tud tenni bennünket Őhozzá, és egyesíthet az Ő megváltó szenvedésével.

„GYÓGYÍTSATOK BETEGEKET…”

1506 Krisztus fölszólította tanítványait, hogy kövessék Őt és vegyék föl keresztjüket. [113] Őt követve a tanítványok új szemmel látják a betegséget és a betegeket. Jézus bekapcsolja őket a maga szegény és szolgáló életébe. Részesíti őket az együttszenvedés és a gyógyítás szolgálatából: „És elmenvén prédikálták, hogy tartsanak bűnbánatot; és sok ördögöt kiűztek, és olajjal megkentek sok beteget, és meggyógyították őket” (Mk 6,12–13).

1507 A föltámadott Úr megismétli ezt a küldést („A nevemben (…) betegekre teszik a kezüket, és azok meggyógyulnak”; Mk 16,17–18), és megerősíti azokkal a jelekkel, melyeket az Egyház az Ő nevének segítségül hívásával művel. [114] Ezek a jelek különleges módon kinyilvánítják, hogy Jézus valóban „az üdvözítő Isten”. [115]

1508 A Szentlélek egyes embereknek különleges, gyógyító karizmát ajándékoz, [116] hogy megmutassa, milyen ereje van a Föltámadott kegyelmének. Azonban még a legbuzgóbb imádság sem nyeri el minden betegség gyógyulását. Így kell Pálnak megtanulnia az Úrtól: „elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg” (2Kor 12,9); és az elviselendő szenvedéseknek a következő értelme lehet: „Testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak a javára” (Kol 1,24).

1509 „Gyógyítsatok betegeket!” (Mt 10,8). E feladatot az Egyház az Úrtól kapta, és igyekszik megvalósítani, amikor ápolja a betegeket és közbenjáró imádságával kíséri őket. Az Egyház hisz Krisztusnak, a lélek és a test orvosának éltető jelenlétében. E jelenlét elsősorban a szentségeken keresztül hat, egészen sajátos módon az Eucharisztia által, a kenyér által, mely örök életet ad, [117] s melynek a testi gyógyulással való kapcsolatát Szent Pál hangsúlyozza. [118]

1510 Az apostoli Egyház ismer egy saját szertartást a betegek számára, melyről Szent Jakab tanúskodik: „Beteg valaki közületek? Hívassa el az Egyház papjait, és azok imádkozzanak fölötte, és kenjék meg olajjal az Úr nevében. A hitből fakadó ima megszabadítja a beteget, és az Úr talpra állítja. Ha pedig bűnöket követett el, bocsánatot nyer.” (Jak 5,14–15) A hagyomány e szertartásban az Egyház hét szentségének egyikét ismeri föl. [119]

A BETEGEK SZENTSÉGE

1511 Az Egyház hiszi és vallja, hogy a hét szentség közül az egyik egész különlegesen arra van rendelve, hogy megerősítse a betegség által megpróbáltakat: a betegek kenete:

„A betegek e szent kenetét Krisztus, a mi Urunk mint az Újszövetség valóságos és különálló szentségét alapította, Márk utal rá, [120] Jakab pedig, az apostol és az Úr testvére, ajánlotta a híveknek és kihirdette.” [121]

1512 Az ókortól kezdve mind Kelet, mind Nyugat liturgikus hagyományában vannak tanúi annak, hogy megszentelt olajjal megkenték a betegeket. A századok során a betegek kenetét egyre inkább csak a haldoklóknak szolgáltatták ki. Ezért kapta az utolsó kenet nevet. E fejlemény ellenére a liturgia nem szűnt meg imádkozni az Úrhoz, hogy a beteg nyerje vissza egészségét, amennyiben ez üdvösségének javára válik. [122]

1513 Az 1972. november 30-án kelt Sacram unctionem infirmorum kezdetű apostoli konstitúció a II. Vatikáni Zsinathoz csatlakozva [123] elrendelte, hogy a római szertartásban a következőket kell megtartani:

A betegek kenetének szentségét azoknak szolgáltassák ki, akiknek egészségét súlyos betegség támadta meg. A beteget kenjék meg homlokán és kezein az előírt módon megáldott olívaolajjal vagy a körülményeknek megfelelően más, az előírt módon megáldott növényi olajjal, és közben a következő szavakat mondják: „E szent kenet által és nagy irgalmassága szerint segítsen meg téged az Úr a Szentlélek kegyelmével; szabadítson meg bűneidtől, üdvözítsen téged, és erősítsen meg jóságosan!” [124]

II. Ki veheti föl és ki szolgáltathatja ki ezt a szentséget?

SÚLYOS BETEGSÉG ESETÉN…

1514 A betegek kenete „nemcsak a halálveszélyben lévők szentsége. Ezért fölvételére már az az időszak is biztosan alkalmas, amikor a hívő élete betegség vagy öregség miatt kezd veszélybe kerülni.” [125]

1515 Ha egy beteg, aki fölvette a szentséget, visszanyeri egészségét, újra fölveheti a szentséget, ha ismét súlyosan megbetegszik. Ugyanazon betegségben is meg lehet ismételni, ha rosszabbodik az állapot. Ajánlott fölvenni a betegek kenetét komoly sebészi beavatkozás előtt. Ugyanez a helyzet az időseknél, akiknek az állapota egyre törékenyebbé válik.

„… HÍVJA AZ EGYHÁZ PAPJAIT”

1516 A betegek kenetének kiszolgáltatói kizárólag a papok (püspökök vagy áldozópapok). [126] A lelkipásztorok kötelessége oktatni a híveket e szentség jótéteményeiről. A híveknek bátorítaniuk kell a betegeket, hogy papot hívjanak és e szentséget fölvegyék. A betegek készüljenek föl lelkipásztorok és az egész egyházi közösség segítségével, melynek a betegeket egész különlegesen körül kell vennie imádsággal és testvéri gondoskodással.

III. Hogyan szolgáltatják ki ezt a szentséget?

1517 Mint minden szentség, a betegek kenete is liturgikus és közösségi cselekmény, [127] akár otthon, kórházban vagy templomban, akár egy betegnek, illetve a betegek egész csoportjának szolgáltatják ki. Nagyon megfelelő, hogy az Eucharisztia, az Úr húsvétjának emlékezete keretében kerüljön kiszolgáltatásra. Amikor a körülmények megengedik, a betegek kenetét megelőzheti a gyónás és követheti a szentáldozás. Az Eucharisztia, mint Krisztus húsvétjának szentsége, a földi zarándoklét utolsó szentsége, az „útravaló”az örök életbe történő „átmenethez”.

1518 Szó és szentség megbonthatatlan egészet alkot. A bűnbánat fölindítása, majd igeliturgia nyitja meg a szertartást. Krisztus szavai és az apostolok tanítása fölélesztik a beteg és a közösség hitét, hogy az Úrtól kérjék Lelkének erejét.

1519 A szentség kiszolgáltatása lényegileg a következő elemekből áll: az „Egyház papjai” [128] kezüket csöndben fölteszik a betegekre; az Egyház hitében imádkoznak a betegekért; [129] ez a szentség epiklézise; föladják a kenetet, lehetőleg püspök által megszentelt olajjal.

Ezek a liturgikus cselekmények mutatják, hogy e szentség milyen kegyelmet ad a betegeknek.

IV. A betegek kenetének hatásai

1520 A Szentlélek különleges ajándéka. A szentség első kegyelme a megerősítés kegyelme, a lélek békéje és ereje azoknak a nehézségeknek legyőzésére, melyek a súlyos betegséggel vagy az öregséggel járnak együtt. E kegyelem a Szentlélek ajándéka, mely megújítja az Istenbe vetett hitet és bizalmat, és az erőt a Gonosz kísértéseivel, nevezetesen a kétségbeesés és a halálfélelem kísértésével szemben. [130] Az Úrnak e segítsége a Szentlélek erejében akarja elvezetni a beteget a lélek gyógyulásához, de a test gyógyulásához is, ha ez Isten akarata. [131] És „ha bűnöket követett el, bocsánatot nyer” (Jak 5,15). [132]

1521 Egyesülés Krisztus szenvedésével. E szentség kegyelme által a beteg megkapja az erőt és az ajándékot, hogy még bensőségesebben egyesüljön az Úr szenvedésével. Bizonyos értelemben fölszentelődik arra, hogy az Üdvözítő megváltó szenvedéséhez hasonulva gyümölcsöt hozzon. A szenvedés, az eredeti bűn következménye új értelmet nyer: részesedés lesz Jézus üdvözítő művében.

1522 Egyházi kegyelem. A hívők, akik e szentséget fölveszik, „szabadon egyesülve Krisztus szenvedésével és halálával, Isten népének lelki javához” [133] járulnak hozzá. Az Egyház a betegek kenetének kiszolgáltatásakor a szentek közösségében jár közben a betegekért. A beteg viszont a szentség kegyelme által hozzájárul az Egyház gyógyulásához és minden ember javához, akikért az Egyház szenved és Krisztus által fölajánlja magát Istennek, az Atyának.

1523 Fölkészülés a végső átmenetelre. Ha a betegek kenetének szentségét mindazoknak kiszolgáltatják, akik súlyos betegségben vagy gyöngeségben szenvednek, egész különlegesen szól azoknak, akik „a halál küszöbén” állnak, [134] olyannyira, hogy e szentséget „az elmenők szentségének” is nevezik. [135] A betegek kenete véglegessé teszi hasonlóságunkat Krisztus halálával és föltámadásával, amit a keresztség már megkezdett bennünk. Befejezi a szent megkenéseket, melyek az egész keresztény életet meghatározzák; a keresztségé megpecsételte bennünk az új életet; a bérmálásé megerősített a jelen élet küzdelmére. Ez az utolsó kenet földi életünk végét bástyázza körül, tekintettel az atyai házba történő belépés előtti utolsó harcokra. [136]

V. A szent útravaló, a keresztény ember utolsó szentsége

1524 A haldoklóknak az Egyház a betegek kenete mellett fölajánlja az Eucharisztiát, mint útravalót. Az Atyához való átmenetel e pillanatában a Krisztus testével és vérével való egyesülésnek egész különös jelentése és fontossága van. Az örök élet magva és a föltámadás ereje az Úr szava szerint : „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, és Én föl fogom támasztani őt az utolsó napon” (Jn 6,54). Az Eucharisztia, a meghalt és föltámadott Krisztus szentsége ekkor a halálból az életre, az evilágból az Atyához való átmenetel szentsége. [137]

1525 Ily módon miként a keresztség, a bérmálás és az Eucharisztia szentsége egységet alkot, melyet a „keresztény beavatás szentségeinek” nevezünk, elmondható, hogy a bűnbánat, a szent kenet és az Eucharisztia a keresztény élet végén — amennyiben útravalót adnak — olyan egységet alkotnak, melyet a „hazatérésre fölkészítő szentségeknek” nevezhetünk, azaz lezárják a zarándokságot.

Összefoglalás

1526 „Beteg valaki közületek? Hívassa el az Egyház papjait, és azok imádkozzanak fölötte, és kenjék meg olajjal az Úr nevében. A hitből fakadó ima megszabadítja a beteget, és az Úr talpra állítja. Ha pedig bűnöket követett el, bocsánatot nyer.” (Jak 5,14–15)

1527 A betegek kenete szentségének célja, hogy különleges kegyelmet hozzon a keresztény ember számára, aki a súlyos betegség vagy az öregség nehézségeit tapasztalja.

1528 A szent kenet fölvételére alkalmas idő elérkezett, amikor a hívő betegség vagy öregség miatt a halálveszély közelébe kerül.

1529 Valahányszor egy keresztény ember súlyosan megbetegedik, fölveheti a szent kenetet, illetve megismételheti, ha állapota súlyosbodik.

1530 A betegek kenetének kiszolgáltatói egyedül a papok (papok és püspökök); föladásához a püspök vagy szükség esetén a pap által megáldott olajat használnak.

1531 E szentség kiszolgáltatásának lényeges része a beteg homlokának és kezének (a latin szertartásban) vagy egyéb testrészeinek (a keleti szertartásokban) megkenése, melyet a pap e szentség sajátos kegyelmét kérő, liturgikus imája kísér.

1532 A betegek kenete sajátos kegyelmének hatásai:

• a beteg egyesülése Krisztus szenvedésével önmaga és az egész Egyház javára;
• vigasztalás, béke és erő a betegség vagy öregség keresztény módon történő elviselésére;
• a bűnök bocsánata, ha ezt a beteg a bűnbánat szentsége révén nem tudta elnyerni;
• az egészség helyreállása, ha ez a lélek üdvösségének javára válik;
• fölkészülés az örök életre való átmenetelre.

 

Jegyzetek:

[96] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 11. 
[97] Vö. Zsolt 38. 
[98] Vö. Zsolt 6,3; Iz 38. 
[99] Vö. Zsolt 38,5; 39,9.12. 
[100] Vö. Zsolt 32,5; 107,20; Mk 2,5–12. 
[101] Vö. Iz 53,11. 
[102] Vö. Iz 33,24. 
[103] Vö. Mt 4,24. 
[104] Vö. Lk 7,16. 
[105] Vö. Mk 2,5–12. 
[106] Vö. Mk 2,17. 
[107] Vö. Mk 5,34.36; 9,23. 
[108] Vö. Mk 7,32–36; 8,22–25. 
[109] Vö. Jn 9,6–15. 
[110] Vö. Mk 3,10; 6,56. 
[111] Vö. Iz 53,4. 
[112] Vö. Iz 53,4–6. 
[113] Vö. Mt 10,38. 
[114] Vö. ApCsel 9,34; 14,3. 
[115] Vö. Mt 1,21; ApCsel 4,12. 
[116] Vö. 1Kor 12,9.28.30. 
[117] Vö. Jn 6,54.58. 
[118] Vö. 1Kor 11,30. 
[119] Vö. Szent I. Ince pápa: Si instituta ecclesiastica: DS 216; Firenzei Zsinat: Decretum pro Armenis: DS 1324–25; Trienti Zsinat, 14. sessio: Doctrina de sacramento extremae unctionis, 1–2: DS 1695–96; uaz: Canones de extrema unctione, 1–2. kánon: DS 1716–17. 
[120] Vö. Mk 6,13. 
[121] Trienti Zsinat, 14. sessio: Doctrina de sacramento extremae unctionis, 1–2: DS 1695; vö. Jak 5,14–15. 
[122] Trienti Zsinat, 14. sessio: Doctrina de sacramento extremae unctionis, 1–2: DS 1696. 
[123] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 73. 
[124] Vö. CIC 847. 
[125] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 73; vö. CIC 1004, 1005, 1007; CCEO 738. 
[126] Vö. Trienti Zsinat, 14. sessio: Doctrina de sacramento extremae unctionis, 3: DS 1697; uaz: Canones de extrema unctione, 4. kánon: DS 1719; CIC 1003, CCEO 739, 1. § 
[127] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 27. 
[128] Vö. Jak 5,14. 
[129] Vö. Jak 5,15. 
[130] Vö. Zsid 2,15. 
[131] Vö. Firenzei Zsinat: Decretum pro Armenis: DS 1325. 
[132] Vö. Trienti Zsinat, 14. sessio: Canones de sacramento extremae unctionis, 2. kánon: DS 1717. 
[133] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 11. 
[134] Trienti Zsinat, 14. sessio: Doctrina de sacramento extremae unctionis, 3: DS 1698. 
[135] Trienti Zsinat, 14. sessio: Doctrina de sacramento extremae unctionis, 3: DS 1698. 
[136] Vö. Trienti Zsinat, 14. sessio: Doctrina de sacramento extremae unctionis, Prooemium: DS 1694. 
[137] Vö. Jn 13,1.